Egy kis faluban élő idős nénivel beszélgettem egyszer, ő mondta el nekem a következő történetet az életéből.

„Tudod, az első gyermekünk házasságkötésünk előtt fogant meg. A vőlegényem hívő volt, de én akkor még nem voltam megtért hívő, és az udvarlás körülményeiben több tényező is közrejátszott, hogy ez így alakult. Később aztán én is megtértem, családot alapítottunk, és szeretetben éltünk együtt.

Engem azonban, a lelkem mélyén, évtizedekig emésztett ennek a botlásnak a szégyene. Pedig tudtam, hogy az Úr megbocsátott! A hozzám közel álló lelki testvérek imádkoztak értem, és többször is kaptam tőlük biztatást, „tedd le, engedd el, az Úr is elfejtette…”. De hiába! Semmi nem segített. Szerettem volna szabadulni, ismertem az igazságot,hogy az Úr úgy bocsát meg, hogy el is felejt, de a lelkem gúzsba volt kötve a múlt szégyene miatt.

Egy nyári délután a férjem a gyerekekkel kiment a földekre dolgozni. Egyedül voltam otthon, és elővettem a Bibliát. Én akkor úgy éheztem az Igét! A nagycsalád, a sok teendő között, ha napközben adódott egy kis szabad időm, rögtön kihasználtam arra, hogy Bibliát olvassak. Ott a szobában ülve, a következő ige került a szemem elé: „Ne félj, mert meg nem szégyenülsz, és ne pirulj, mert meg nem gyaláztatol, mert ifjúságod szégyenéről elfeledkezel…” (Ésa 54,4). Abban a pillanatban Isten Lelke megérintett. Tudtam, hogy ezt most az Úr személyesen nekem üzeni. Mint egy óriási kő, gördült le lelkemről az évekig cipelt szégyen súlya. Az arcomról patakzottak a könnyek, a lelkem teljesen felszabadult, és csak ezt tudtam suttogni, „köszönöm Uram, köszönöm Uram!”

 

Amikor hallottam tőle ezt a történetet, nagyon megérintett, és több gondolat is megfogalmazódott bennem.

Először is az, hogy pusztán az Igének, micsoda szabadító ereje van! Mennyire fontos hogy olvassuk! Ezzel esélyt adunk Istennek, hogy megszólítson. Nem tudhatjuk, hogy melyik pillanatban „talál el” egy Ige, mikor kel életre számunkra a betű. Történhet ez hirtelen, egy pillanat alatt, de lehet, hogy hosszabb elmélkedés, „emésztés” eredményeként kapunk élő üzenetet.

Az Úr leginkább az Ő igéjén keresztül akar kommunikálni velünk. Az Igével dolgozik együtt a Szentlélek. „Mert amit Isten kimond, az a szó, élő, erőteljes és hatékony. Isten szava élesebb, mint a legélesebb kétélű kard. Mélyen belénk hatol, egészen addig, ahol a szellem és a lélek közötti határ húzódik. Isten beszéde behatol a csontjaink találkozásáig, sőt a csontjaink belsejébe is: megítéli és szétválogatja szívünk gondolatait és szándékait.” (Zsid 4,12-13 egyszerű ford.)

A másik gondolatom az volt, hogy milyen jó, ha ki tud alakulni bennünk egy belső szomjúság Isten szava iránt. Manapság annyi érdekes információ követeli a figyelmünket. Az az irdatlan információ mennyiség, ami ránk árad nap mint nap, kiszoríthat minden helyet a szívünkből. Ha tele van a gyomrunk, nem kívánjuk a finom falatokat. Ha tele van a gondolatunk mindenféle információval, nem lesz „étvágyunk” az Igére.

Tudatosan kell rá törekednünk, hogy maradjon hely a lelkünkben, a szívünkben az Igének. Teremtsük meg a helyét és idejét annak, hogy kezünkbe vegyük a Bibliát, és teljes figyelemmel olvassuk. Így esély adunk arra, hogy Isten megszólítson.

 

  

„Szabadíts meg az emberek elnyomásától, hogy a te utasításaidat követhessem!” (Zsolt 119,34 egyszerű ford.)

Sokszor ott van a szívünkben a vágy, hogy tegyük a jót, az Isten akaratát. Van bennünk egy késztetés. De valami ugyanakkor akadályoz, visszatart. Ebben az igében azt olvassuk, hogy „az emberek elnyomása” lehet ilyen nehezítő tényező. Mit jelent ez?

„Mit fog szólni hozzá XY?” „Mi van ha rosszul sül el?” Ilyen és hasonló gondolatok „elnyomásként” nehezedhetnek ránk. A körülöttünk levők hozzáállása, véleménye, esetleg konkrét támadása, vagy a külső megerősítés hiánya, tartás egy felettestől, túlzott tekintélytisztelet… ezek mind válhatnak akadállyá, hogy végül is ne tegyük meg azt, amiről úgy gondoljuk, hogy meg kellene.

Isten általában nem mennydörgésszerűen szól hozzánk, inkább egy kitartó belső „noszogatással”. Jótám királyról azt olvassuk, hogy „hatalmassá lett, mert… az Úr előtt járt” (2Krón 27,6). A „hatalmassá lett” mögötti héber szó egyik jelentése: „felülemelkedett”. Számunkra is lehet az megoldás, hogy az Úrra néző, és nem emberekre néző tekintettel élünk, cselekszünk - így felülemelkedhetünk az akadályokon. A farizeusokról azt olvassuk, hogy „inkább szerették az emberek dicséretét, mintsem az Istennek dicséretét” (János 12,43). Az emberek véleménye adott esetben megkötözhet, blokkolhat, ha hagyjuk. Schäffer Erzsébet, író szerint nem attól érünk valamit, ha mások helyeslik a tetteinket, fontos, hogy belül legyen a mérce.