A napokban egy parkban sétáltam, és megcsodáltam a szép fákat, fenyőket. Volt egy magas fa is, aminek a közelébe érve láttam, hogy a törzsén néhány tőből levágott oldalág helye látszik. Mint beforrott sebhelyek látszottak a nyomok. Később több ilyen fával is találkoztam.

A Biblia több helyen is hasonlítja életünket a fákhoz. Arra gondoltam, hogy sokszor a mi életünk sem tökéletes… mondhatnánk, a legtöbbünk élete nem az. Talán elvesztettünk egy szerettünket, Apa vagy Anya nélkül nőttünk fel, vagy valamilyen hiánnyal élünk. A veszteségek nyomai jelen vannak lelkünkön, mint beforrt sebhelyek. De a fa ezzel együtt teljes életet él, és betölti a funkcióját. Hűst ad, fészket rakhatnak rajta a madarak, gyümölcsöt terem. Áldás hogy van.

Ha engedjük, Isten meg tudja gyógyítani sérüléseinket… még ha sok idő kell is hozzá. Az, hogy élhetünk, ajándék Istentől, egy nagyszerű lehetőség. Mint a fa, zöldellhetünk és lehetünk áldás. Mindannyian céllal és okkal vagyunk itt a földön.

 

 Egyszerre egy

Jézus példázatát olvasva (Máté 25,31-46), ma az „egy” szó emelkedett ki számomra, „a mennyiben megcselekedtétek eggyel az én legkisebb (az emberek értékelése szerint – AMP fordítás) atyámfiai közül, én velem cselekedtétek meg”.

Talán nem tudunk tömegekre hatással lenni… de Jézus szemében elég az is, ha egy emberrel jót teszünk. Egyszerre egy emberrel… aztán később talán még egy emberrel. Philip Yancey írja, „Nem tehetünk mást, mint hogy keresünk egy embert, akin segítünk, és akinek átadhatjuk Isten szeretetét, majd keresünk még egyet, s aztán még egyet.”

Itt Jézus szükségek (testi, lelki) betöltéséről beszél. Amikor egy éhezőnek, szomjazónak enni adunk, egy jövevényt befogadunk, egy meztelent felruházunk, egy beteget vagy foglyot meglátogatunk.

Mindkét tábor – Jézus jobb és bal keze állók is – szinte „öntudatlanul” tették amit tettek, hisz azt kérdezik, hogy „mikor láttuk volna, hogy…” Mintha meglepetésként érte volna őket az utolsó napon az ítélet.

Hallottam, tetszett:

Isten és a róla alkotott képünk nem feltétlen ugyanaz. Van a „gondviselőről” egy képünk és azt kivetítjük Istenre… Ha a nem valóságos istenképünk ütközik a valósággal, végül Istenre akadunk ki... Cél, hogy minél biblikusabb, a valósághoz közelebb álló istenképet építsünk fel... (Dr. Szalai A.)

 

Hitkrízisek

Dr. Hézser Gábor: Hitcsalódások. Hitkrízisek

Részeltek a beszélgetésből (https://www.youtube.com/watch?v=V63VRnLUQO8)

 

A hit kétségre szorul és a kétség hitre. A kettő szétválaszthatatlan. Ugyanis ha szétválasztódik, akkor a hit kétség nélkül fanatizmus, a kétség pedig hit nélkül pedig neurotizál. Nagyon jól élnek belőlem a terapeuták és lelkigondozók. Az ember egy normál működési szinten, átél hit kríziseket. A kétség az én ember voltomhoz hozzátartozik.

Kérdés, hogy milyen emberképből indulunk ki. Mi abból az emberképből indulunk ki, hogy az ember Isten képe és hasonlatossága. Ezt szeretjük úgy nézni hogy a Mindenható képe és hasonlatossága. Azé is, de a kereszten szenvedőé is, a passiot végigjáróé is, és azé is aki aztán azt mondja, hogy „Abba, abba lama sabaktáni”, aki elhagyatva érzi magát – ez is bennem van, ez is hozzám tartozik.

A döntő pont az, hogy vagyok-e olyan jó viszonyban Istennel, hogy akkor, ha kételkedem, azt mondom, hogy „Ezt meg hogy gondolod? Mi az, hogy ilyent csinálsz? Mi az, hogy meghal a csecsemő egy hetes korában? Hogy van ez?” Ha ide nem jutok el, ha nem tudom kimondani a kétségeimet, akkor az istenkáromlás. Mert leértékelem Istent, azt gondolom, hogy ezt nem viselné el. Hogy nekem védeni kell őt, hogy nekem nem szabad vele őszintének lennem, hanem nagyon vigyáznom kell rá, hogy mit mondok.

Ilyen értelemben a kapcsolati alap az, hogy végre van valaki, akinél nem kell alakoskodnom, megjátszanom magam, jó gyereknek lenni, viselkedni, megválogatni a szavaimat és hasonlók. Ahol kimondhatom, úgy ahogy jön; kétséget, reményt… és abból aztán lesz valami. Ezek után könnyek, agresszió, düh jön, és ezáltal csökken a nyomás és az öngyilkosság veszélye.

A pasztoral pszichológia szerint a lelkigondozó Isten reprezentáns. Biztonságot akkor tud adni, ha a bizonytalanságot átélte, mert különben nem lesz hiteles. A lelkigondozónak az elfogadottság tapasztalatát kell lehetővé tenni a páciens számára. Hogy mindegy, hogy milyen nyomorult vagyok éppen, hogy úgy, abban a nyomorult állapotomban, van valaki, aki azt mondja, hogy szeretlek.

A csalódás alapfogalma azt jelenti, hogy felnyílik a szemem. A csalódás egy nagyon konstruktív fogalom, csak sajnos rohadt kellemetlen. Ugyanis ha én csalódok, akkor egyidejűleg rájövök valamire. Lehet, hogy elindít egy új kezdetet a csalódás, pl. egy párkapcsolatban. Ha nem csalódtam volna, akkor menne tovább az a lappangó oszladozás, és valamikor a kapcsolatnak vége lenne, vagy befagyna. A csalódás elengedhetetlen a pszichikai és lelki fejlődésem szempontjából. A csalódás össze is kapcsol. Ha én csalódtam valakiben és az nem szakadáshoz veszet, abból lehet egy nagyon komoly, mély kapcsolat. … Az Isten még mindig hisz az emberben. Ebben nekem benne van egy szoros mély kapcsolat, ami hiányozna a csalódás nélkül.

Hogy veszem észre hogy vége egy krízisnek? Amikor van egy tapasztalatom (nem szavakról van szó), pl. amikor megtöri Jézus a kenyeret az emmausi tanítványoknak, és ez kapcsolódik egy korábbi alapélményhez. Akkor kerülök ki a krízisből, mikor találok egy kapcsolódási pontot egy már megélt kegyelmi aktushoz.

Pl. Teréz anya hitkrízise - felkapjuk rá a fejünket. De idolok nélkül nem megy. Szükségünk van „istenekre” sztárokra, apára, tudósokra egy darabig. És szükségünk van rá, hogy ezek trónfosztottságot éljenek meg. Ez egy vitális szükséglet... Aztán hajamnál fogva kihúzom magam… és rájövök, „ezek milyen kicsik”. Én szerintem ez egy szolgálat, nem kellemes szolgálat, de szolgálat, ami ezáltal történik. A szentnek tartott, földi lesz. Ez egyfajta inkarnáció. Teréz anya szinte elérhetetlen. Ezáltal egy kicsit közelebb jön hozzám, és a szentből visszajön az emberbe – gondolom én. 

„Istenem, azt kívánod, hogy lelkem legbelső része is igaz legyen” (Zsolt 51,6/a).

A „legbelső rész” héberben azt is jelenti, hogy „rejtett, elfedett helyek”. Isten azt szeretné, hogy legbelső, rejtett részünk - gondolataink, érzelmeink, indítékaim, motivációink… - is tiszták legyenek. Amit senki sem lát, csak mi magunk és ő. Isten előtt nyitott könyv a bensőnk. Ha a rejtett részünk, a bensőnk tiszta akkor a külső is az lesz. A megnyilvánulásaink is tiszták, igazak lesznek.

„Minden féltett dolognál jobban őrizd meg szívedet, mert abból indul ki minden élet.” (Péld 4,23)

 

Ima

„Mert tudom, hogy ez üdvösségemre válik a ti könyörgésetek és Jézus Krisztus Lelkének segítsége által” (Fil 1,19).

Ennek az igének az előzménye az, hogy Pál fogságban van, és ellenségei versengésből hirdetik az evangéliumot, hogy „fogságának nyomorúságát megnöveljék” (17. v.). Pál mégis örül… sőt azt gondolja, hogy ez az ő javára válik, többek között a TESTVÉREI KÖNYÖRGÉSE által. Fontos hogy imádkozzunk egymásért! Főleg kihívásokban, nehéz helyzetekben.

Pál, aki egy szellemi óriás volt (ugyanakkor ember), sok helyen kéri leveiben az imatámogatást. Pl. 2Kor 1,11-ben mondja, „velünk együtt munkálkodván ti is az érettünk való könyörgésben”. Egy másik fordítás szerint: „mivel ti is segítségünkre vagytok az értünk mondott könyörgéssel”.

Az Isten országában végzett munka nem egyszemélyes vállalkozás, hanem, egy bizonyos értelemben, csapatmunka. Van aki elmegy helyekre, beszél, két kezével cselekszik… stb., van aki otthon könyörög, imádkozik, közbenjár.

Reinhard Bonnke mondta, hogy a mennyben lesz egy legalább akkor trón, mint az övé – azé az idős asszonyé, aki folyamatosan imádkozott érte.

 

Szégyen nélkül

„Isten kiválasztott minket magának már a világ teremtése előtt, hogy… az ő dicsőségének magasztalására legyünk” (Ef 1,4.12). Életünk célja, fő elhívása hogy Isten dicsőségét, jóságát bemutassuk. Isten dicsőségét sok féle módon tükrözhetjük a gyakorlati életben: például a kreativitásunk használatával… amikor összeállítunk egy gyönyörű virágcsokrot… vagy egyáltalán azzal, ahogy kinézünk… vagy az üzleti életben, amikor nem harácsolunk, nem lehúzni akarjuk a másikat, hanem úgy járunk el, hogy mindkettő fél jól járjon… stb.

„Mert a keresztről való beszéd bolondság ugyan azoknak, a kik elvesznek; de nekünk, kik megtartatunk, Istennek ereje” (1Kor 1,18). Jézus keresztjének ereje akkor kezd el beáradni életünkbe, amikor a múltban elkövetett bűneinkért bocsánatot tudunk kérni… mint ahogy a friss levegő beáramlik a tüdőnkbe. Ha mi vagyunk a kárvallottak, akkor pedig a megbocsátásunkkal tud felszabadulni bennünk a kereszt ereje. Lelkünk Isten dicsőítésére, életre lett teremtve, nem a bűnök cipelésére.

Krisztus, amikor ruháitól megfosztva a kereszten volt, a szégyenünket is magára vette, ezért nekünk nem kell szégyenben járni! Akkor tudsz az ő dicsőségére élni, ha a szégyenedet is átadod neki. Mindegy mi történt a múltban, emelt fővel járhatsz. Mosolyogj! Ne járj szemlesütve, mert Krisztus megszabadított!

Gondolatok D.Nagy Tamás igehirdetéséből, 2024.10.13.