Hitkrízisek

Dr. Hézser Gábor: Hitcsalódások. Hitkrízisek

Részeltek a beszélgetésből (https://www.youtube.com/watch?v=V63VRnLUQO8)

 

A hit kétségre szorul és a kétség hitre. A kettő szétválaszthatatlan. Ugyanis ha szétválasztódik, akkor a hit kétség nélkül fanatizmus, a kétség pedig hit nélkül pedig neurotizál. Nagyon jól élnek belőlem a terapeuták és lelkigondozók. Az ember egy normál működési szinten, átél hit kríziseket. A kétség az én ember voltomhoz hozzátartozik.

Kérdés, hogy milyen emberképből indulunk ki. Mi abból az emberképből indulunk ki, hogy az ember Isten képe és hasonlatossága. Ezt szeretjük úgy nézni hogy a Mindenható képe és hasonlatossága. Azé is, de a kereszten szenvedőé is, a passiot végigjáróé is, és azé is aki aztán azt mondja, hogy „Abba, abba lama sabaktáni”, aki elhagyatva érzi magát – ez is bennem van, ez is hozzám tartozik.

A döntő pont az, hogy vagyok-e olyan jó viszonyban Istennel, hogy akkor, ha kételkedem, azt mondom, hogy „Ezt meg hogy gondolod? Mi az, hogy ilyent csinálsz? Mi az, hogy meghal a csecsemő egy hetes korában? Hogy van ez?” Ha ide nem jutok el, ha nem tudom kimondani a kétségeimet, akkor az istenkáromlás. Mert leértékelem Istent, azt gondolom, hogy ezt nem viselné el. Hogy nekem védeni kell őt, hogy nekem nem szabad vele őszintének lennem, hanem nagyon vigyáznom kell rá, hogy mit mondok.

Ilyen értelemben a kapcsolati alap az, hogy végre van valaki, akinél nem kell alakoskodnom, megjátszanom magam, jó gyereknek lenni, viselkedni, megválogatni a szavaimat és hasonlók. Ahol kimondhatom, úgy ahogy jön; kétséget, reményt… és abból aztán lesz valami. Ezek után könnyek, agresszió, düh jön, és ezáltal csökken a nyomás és az öngyilkosság veszélye.

A pasztoral pszichológia szerint a lelkigondozó Isten reprezentáns. Biztonságot akkor tud adni, ha a bizonytalanságot átélte, mert különben nem lesz hiteles. A lelkigondozónak az elfogadottság tapasztalatát kell lehetővé tenni a páciens számára. Hogy mindegy, hogy milyen nyomorult vagyok éppen, hogy úgy, abban a nyomorult állapotomban, van valaki, aki azt mondja, hogy szeretlek.

A csalódás alapfogalma azt jelenti, hogy felnyílik a szemem. A csalódás egy nagyon konstruktív fogalom, csak sajnos rohadt kellemetlen. Ugyanis ha én csalódok, akkor egyidejűleg rájövök valamire. Lehet, hogy elindít egy új kezdetet a csalódás, pl. egy párkapcsolatban. Ha nem csalódtam volna, akkor menne tovább az a lappangó oszladozás, és valamikor a kapcsolatnak vége lenne, vagy befagyna. A csalódás elengedhetetlen a pszichikai és lelki fejlődésem szempontjából. A csalódás össze is kapcsol. Ha én csalódtam valakiben és az nem szakadáshoz veszet, abból lehet egy nagyon komoly, mély kapcsolat. … Az Isten még mindig hisz az emberben. Ebben nekem benne van egy szoros mély kapcsolat, ami hiányozna a csalódás nélkül.

Hogy veszem észre hogy vége egy krízisnek? Amikor van egy tapasztalatom (nem szavakról van szó), pl. amikor megtöri Jézus a kenyeret az emmausi tanítványoknak, és ez kapcsolódik egy korábbi alapélményhez. Akkor kerülök ki a krízisből, mikor találok egy kapcsolódási pontot egy már megélt kegyelmi aktushoz.

Pl. Teréz anya hitkrízise - felkapjuk rá a fejünket. De idolok nélkül nem megy. Szükségünk van „istenekre” sztárokra, apára, tudósokra egy darabig. És szükségünk van rá, hogy ezek trónfosztottságot éljenek meg. Ez egy vitális szükséglet... Aztán hajamnál fogva kihúzom magam… és rájövök, „ezek milyen kicsik”. Én szerintem ez egy szolgálat, nem kellemes szolgálat, de szolgálat, ami ezáltal történik. A szentnek tartott, földi lesz. Ez egyfajta inkarnáció. Teréz anya szinte elérhetetlen. Ezáltal egy kicsit közelebb jön hozzám, és a szentből visszajön az emberbe – gondolom én.